Munkássága

Művei közül a legkorábbi a Kata Eunomiu („Eunomiosz ellen”, 364), három könyvben. Az elsőben a szélsőséges ariánus Eunomiosz téziseit (az Atya és a Fiú még csak nem is hasonló) cáfolja, majd a Fiúnak (2. könyv) és a Szentléleknek (3. könyv) az Atyával való egylényegűségét bizonyítja a 325-ös I. niceai zsinat határozatainak megfelelően. A műhöz csatlakozik még két könyv, amelyeket azonban nem Bazil, hanem feltehetőleg Didümosz írt.

Szintén a Szentháromságtannal foglalkozik a Peri tu Hagiu Pnneumatosz („A Szentlélekről”, 375), illetve Amphilokhiosz ikóniumi püspökhöz címzett írás, amelyeket a Szentlélek istenségét tagadó makedoniánusok ellen fogalmazott meg.

Neve alatt hagyományozódott egy rövidebb, Peri Pneumatosz („A lélekről”) című értekezés, amelynek hitelessége vitatott.

Aszketika címmel egy aszkétikus témájú értekezés maradt fenn Nagy Szent Bazil neve alatt, ám egyes darabjainak szerzősége kétes, még Phótiosz előtt sem volt ismertt az összeállítás mai terjedelmében. E csoport legjelentősebb írásai a Horoi Ethikoi („Erkölcsi szabályok”), valamint a Horoi kata platosz és a Horoi kata epitomán („A részletesebb”, illetve „a rövidebb regulákból”). Az első mű címzettje minden keresztény, s nyolcvan cikkelyében az aszkétikus életre buzdít, melyeket külön-külön Szentírási idézettel támasztott alá. Datálása vitatott: elképzelhető, hogy Bazil az utolsó 22 fejezettel csak igen későn egészítette ki. Két, más-más időpontban írott bevezető is csatlakozik hozzá. A szabályzatok kérdés-felelet formájában készültek el (a részletesebb 54, a tömörebb 313 választ foglal magába), és feltehető, hogy a mester és tanítványai beszélgetését gyorsírók jegyezték le.

Bazil integrálta a szerzetességet az egyházba, előnyben részesítette a felebaráti szeretet gyakorlására alkalmasabb közösségi létformát, valamint a kolostorok településközelbe történő alapításást tartotta kívánatosnak, amely lehetővé tette az egész egyház életére gyakorolt befolyást. Előlegzi a gyermekek kolostori nevelésének gyakorlatát is. Több kiadásban jelent meg: az első, űgynevezett „Kis aszketikon” még püspökké szentelése előtt készülhetett, ránk csak szír változatai, és a végleges formában feltehetőleg Euagriosz Pontikoszra visszavezethető latin fordítás maradt, valószínűleg ez az alapja a bővebb szabályzat első 23 fejezetének. Még Bazil életében készült egy második változat is, ezt folytatta később Szent Theodórosz, majd ennek egy irodalmilag javított változata, amit az „Erkölcsi szabályok”-kal együtt Bazil Hüpotüpószisz aszkétiké („Aszketikus vázlat”) címen küldött el tanítványainak. Erre alapult a 6. században készült úgynevezett Vulgata-kiadás, amelyben már leveleket, bizonyosan nem eredeti írásokat, és esetleg tanítványok által készített fogalmazványokat is találhatunk. A középkorban a gyűjtemény tovább bővült, ekkor került bele a feltehetősen hiteles Peri baptiszmatosz logoi düo („Két beszéd a keresztégről”) című írás, amely a keresztségre és az áldozás szentségére való felkészüléssel, illetve a kereszthez méltó élettel foglalkozik.

Az újkori irodalomban legnagyobb hatású műve a Logosz prosz tusz neusz, hopósz an Hellénikon ópheilointo logón („Buzdító szózat az ifjakhoz, miként olvashatják haszonnal a pogány irodalmat”). Ezt Bazil a hellenista képzésben részt venni kívánó unokaöccsének címezte. A mű kiemelkedő szerepet játszott az egyház pogány irodalom iránti magatartásánek kialakításában, az ellenérzések mérséklésében. Később nyugaton a reneszánsz humanizmus keresett benne ideológiai támaszt, ezt a mű latin fordításának 1500 előtt megjelent számos kiadása is mutatja. Jelenleg is Bazil egyik legtöbbet tanulmányozott írása. A műben Bazilnak legfeljebb morális oldalról vannak fenntartásai, az ifjak hitének féltése fel sem merül. E szempont szerint javasol válogatást mind a különböző szerzők közt, mind egyes szerzőkön belül. Elsősorban a görög filozófiát – mindenekelőtt Platónt –, valamint Homéroszt, Hésziodoszt, Theogniszt, Szolónt és Euripidészt ajánlja figyelmükbe, és tőlük vett idézetekkel támasztja alá, hogy a keresztény tanításhoz közel álló morális tanításokat fogalmaztak meg. Szemléletében lényegében Platónt követi, de feltehetően Plutarkhoszra is támaszkodik.

Homíliái közül a legnevezetesebb a Homiliai eisz tén hexaémeron („Homíliák a teremtéstörténet hat napjáról”) című kilenc homília. A leírásokban gazdag prédikációsorozat a kései görög irodalom legszebb szövege. Népszerűségét jelzi, hogy Szent Ambrus is használta saját, hasonló témájú művében, és már 440-re elkészült latin fordítása az afrikai Eustathius tollából. A műben Bazil elhatárolta magát az allegorikus értelmezéstől, és kora tudományosságának eredményeit figyelembe véve, de a vitatott kérdésekben (például geocentrikusság) az állásfoglalást olykor elutasítva egy – a teremtés mögött Istent látó – keresztény világkép készítésére összpontosított. Magyarázataiban felhasználta Platónt, Arisztotelészt, Poszeidónioszt és Plótinoszt.

A kilencedik homília végén Bazil ígéretet tesz a folytatásra az ember teremtésének magyarázatával, ám a Peri tész tu anthrópu katauszkész („Az ember teremtéséről”) szóló homíliák, valamint a Peri Paradeiszu („A Paradicsomról”) című prédikáció fennmaradt rövidebb változatainak hitelessége kétséges, a hosszabb vátozat pedig biztosan nem Bazil műve. 18 homília maradt fenn a neve alatt Eisz tusz Pszalmusz („A Zsoltárokhoz”), ezek közül általában 13-at tartanak hitelesen tőle eredőnek (az 1., 7., 14., 28., 29., 32., 33., 44., 45., 48., 59., 61., 114., 115. zsoltárokhoz). E beszédei elsősorban morális, nevelő célzattal készültek. Erőteljesen támaszkodott Euszebiosz hasonló jellegű munkájára, aki egyben a 37. zsoltárhoz írott homília tényleges szerzője. A 14. zsoltárhoz a kamatszedést bíráló prédikációban Plutarkhosznak a kérdéssel foglalkozó írását is felhasználta.

E sorozatokon kívül ránk maradt még körülbelül 25 hiteles prédikációja, köztük egyes szentírási szakaszok magyarázatai: Eisz to en arkhéi én ho logosz („Homília arról, hogy „Kezdetben vala az Ige”). Néhány prédikáció rászben egyházi ünnepekhez – például Jézus születése, valamint vértanúk emlékezete – kapcsolódik: Eisz tén martüra Iulittán („Homília Julitta vértanúról”); vannak köztük útmutatások a keresztény élethez, vannak erkölcsi buzdítások, például Eisz io proszekhe szeautói („Homília arról, hogy ügyelj magadra”), Prosz tusz Plutusz („A gazdagokhoz”), Kata orgizomenón („A haragvók ellen”), Protreptiké eisz to hagión baptiszma („Buzdítás a keresztségre”), Peri nészteiász („A böjtről”); illetve eretnekek ellen irányuló szónoklatok: Kate tón szabellianón, Areiu kai anomoión („A szabelliánusok, Areiosz és az anomoioszok ellen”). E homíliái híven tükrözik Bazil lelkipásztori tevékenységének sokoldalúságát. Beszédei alapos retorikai képzettségre utalnak, s néhol a rögtönzés nyomai is fellelhetőek bennük.

Írói munkásságának fontos részét képezik levelei is. Mikor egy bizonyos Nikobulosz a levélírás mestersége iránt érdeklődött Nazianzoszi Szent Gergelytől, ő Bazilt állította elé példaképül, majd kérésére összeállított annak leveleiből egy gyűjteményt, és elküldte neki. A változatos témájú levelek, jóllehet nem irodalmi céllal íródtak, kiváló érzékről tesznek tanúbizonyságot. A vigasztalás, buzdítás vagy eszmecsere céljából írott levelek mellett találhatóak dogmatikai kérdésekkel foglalkozóak is, mint például a híres 38. levél, amelyek szerzője egyesek szerint nem Bazil, hanem Nüsszai Szent Gergely. Legnevesebb levelei kánonjogi kérdéseket tárgyalnak, így a 188., 199., 217. levelek. Liturgikus problémákkal a 207. és a 93. számú foglalkozik, az aszkétikus kérdésekkel pedig a 2., 10-11., 22-26. levelek foglalkoznak.

Az egyház az év bizonyos ünnepein mind a mai napig használja a Szent Bazil nevéhez fűződő liturgiát. Nazianzoszi Gergely tudósít arról, hogy Bazil még Kaiszareia papjaként szertartásrendi reformot hajtott végre, szabályozta a kolostorok liturgikus rendtartását. Már a 6. század elejétől dokumentálható Nagy Szent Bazil liturgiájának kiemelkedő, az úgynevezett Szent Jakab liturgiájával együtt kizárólagos tekintélye, míg a másik, az Aranyszájú Szent János nevéhez kapcsolt és általánosan használt szertartásrend esetében erről csak jóval később van adatunk. A liturgia legrégibb ránk maradt kézirata 795-ben készült. Mindezek alapján a liturgia revízióját és kibővítését joggal fűzhetjük nevéhez.